1945. január 6-án, Vízkereszt ünnepén Rákoskeresztúron is megkezdődött a német nevű lakosság szovjet munkatáborokba hurcolása. A köznyelven csak „malenkij robot”-nak nevezett deportálásnak 74 evangélikus gyülekezeti tagunk is áldozatául esett. Közülük 12-en soha nem tértek haza a Szovjetunióból.
A deportálás 50. évfordulóján a Rákoskeresztúri Evangélikus Gyülekezet megemlékezést tartott. A megrendítő közös alkalmon elhangzott beszédeket, verseket, visszaemlékezéseket és dr. Zielbauer György előadását a gyülekezet füzetben is megjelentette:
Babilon folyói mellett laktunk... A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség megemlékezése a gyülekezet tagjai deportálásának 50 éves évfordulóján. Szerk. dr. Léránt István, Bp, 1997.
A deportálás 60. évfordulóján a gyülekezet újabb kis kötettel emlékezett meg:
Megláttam népem nyomorúságát... Az 1945-ben fogolytáborokba elhurcoltak, mártírjaink emlékére!. Szerk. dr. Léránt István, Bp, 2005.
Az egyik legmegrendítőbb személyes visszaemlékezés Hangai Jakab írása:
Megjött az Apám a "Malinki robotból"
Emlékezés a 60. évforduló alkalmából
1945 számomra felejthetetlen évszám. Fegyverrel osztogatják a halált. Sokan szenvedtek emellett orosz táborokban azok is, akiket német nevük miatt vittek el „malinki robotra”. Közöttük volt az édesapám is. Két és fél évet vesztettem el apám szeretetéből. Ma is előttem van az a kép, ahogy megérkezett.
Az ajtó halkan nyílt. Soványan, rongyosan, összetörten, félelemmel a szemében érkezett haza. „Megjöttem” – szólt csendesen. Világot gyújtottam. Csend volt, … mélységes csend. Anyám szótlanul átölelte, szeméből könnyek csordultak, hangtalanul zokogott. Hitte, hogy imádsága hozta haza őt. Riadtan figyeltem anyám gondoskodó mozdulatait, amelyekből áradt a szeretet, a gyengédség.
Lelkem belül sírt, zokogott, csendben bosszúért kiáltott. Felejteni ma sem tudok. Maruszki, Csepeli, Vida vitték el a németajkú rákoskeresztúri embereket fogságba.
Apám fogsága alatt úgy álltam bosszút, hogy csúzlival kilőttem Csepeliék ablakát. Csepeli Pistát meg focizás közben elgáncsoltam. Azóta már megbántam tetteimet. Rájöttem, hogy a gyermekeket nem lehet felelőssé tenni az apák bűneiért. Ezért utólag bocsánatot kérek.
Az események még most is bennem élnek. A háborús képeket nem lehet kitörölni a szívekből. Vonattetőn utaztunk a falvakba cserélni a mamával, hogy legyen ennivaló a családnak, amíg apánk fogságban volt.
Sok segítséget kaptak az evangélikus egyházunk lelkészétől – Kósa Páltól – is ez idő alatt azok a családok, akiknek hozzátartozóját fogságba vitték. Emberséget szüleim és barátaim szüleinek példájából merítettem. Jó példa volt előttünk Rákoskeresztúr dolgos népe, hite és tisztessége. A németajkú családok összetartása, szorgalmas munkája, egymás segítése, megbecsülése. Ne feledjétek:
„Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.”
(Péld 14,34)
Hangai Jakab
